Mammutmammi

Illés megpróbál kiszökni az ablakon, Ágoston a kertben reflex-mellényben egy téli bobot húz... A nyugodt körülmények között elkezdett telefonbeszélgetésem nyugodt befejezése totálisan egyenlő a nullával...Tulajdonképpen az utóbbi egy évben az összes, gyerekekkel eltöltött estém nyugodt befejezése egyenlő a nullával...Az utóbbi egy- két hónapban bármilyen, a gyerekeim lelki és testi épülésére irányuló jószándékú megmozdulásom egyenlő egy egyjegyű számmal, ami tulajdonképpen a nulla...Nem, nem, nem vagyok önostorozó, önmagát képzeletbeli "úgyis rossz anya vagyok"- matricákkal teleaggató "para-mami". Nem esem kétségbe (de...olykor-olykor...ez egy hosszú zárójeles mondat lesz, mert múltkor például egy egész napra kétségbeestem. Mit estem: zuhantam. A hegedűgyantám összetörése után ugyanis a kisautós meg a közepes méretű autós dobozok teljes leamortizálását vitték véghez. Pitiánerségnek hangozhat de annyi kérdést felvetett bennem: Nem tudom/tudjuk Őket rendesen megtanítani a dolgok megbecsülésére, annak ellenére, hogy folytonosan sulykoljuk beléjük? Ez egy ilyen korszak? Meddig tart? Kibírom? Nem szeretnek? Hány normális mondatot tudok elmondani nekik bőgés közben, mialatt értetlen bociszemekkel néznek rám? Miért bőgök? Sajnálom a nyavalyás dobozt? Nem sajnálom a nyavalyás dobozt? Miért van az, hogy megannyi tiltás ellenére is újra és újra véghezviszik a dühítő kis mahinériáikat? Miért van az, hogy ez még annál is bonyolultabb, mint amilyen szörnyűnek kinéz? Miért van az, hogy a beltéri falaink totálisan "freskósítva" vannak,hogy  már csak "pókmalac-lábnyomok" hiányoznak róluk? Ez vicces vagy kétségbeejtő? Szerintem a második?)

                                      
 Azonkívül pedig, hogy állandóan valamit tönkretesznek, igen hatásosan gondoskodnak a szülői adrenalinszint folyamatosan magas szinten tartásáról is:

(helyszín: hálószóba, tevékenység: mesenézés, anya a konyhában "sütfőz")
Ágoston: Anya, gyere gyorsan baj van!
(miközben anya a helyszínre rohan, mint egy vadtulok, végigpörgeti az agyán, merre lehet a hajtásija, a telefonja, mennyi a mentők száma, van-e otthon kötszer, ki vigyázzon Gostira, ilyesmik...)
Anya felbőszülve betoppan a hálószobába.
Anya (vagyis én): Mi a baj?
A sértetlen Illés a számítógépképernyő felé bök.
Ágoston: Illés odadobott egy mesekönyvet!
A Nagy Gond, hogy Illés odadobott egy mesekönyvet. A képernyő mellé. Én meg öregedtem tíz évet öt másodperc alatt...

- - -

Illés: Anya, nagyon fáj az orrom. (sírva)
Én: Miért, megütötted?
Illés: Nem, belenyomtam a gumikígyót.
(belevilágítunk, megnyomkodjuk, kifújjuk- semmi nyoma gumikígyó-származéknak. Biztos csak megkatéterezte kicsit az orrmanduláját...)
Nem fájlalja az orrát. 5-6 óra elteltével Illés tüsszent egy nagyot és megpillantjuk ezt:

 Az "ez" a gumikígyó farka vége, ami még így sem teljes (a legvégét még hónapokkal ezelőtt leharapták...) Ha valami, hát akkor ez egy ajándék, egyenesen az orrüregből...
Még ugyanezen a napon egy BBC- sorozat, a jégkorszakról szóló részét nézzük (egészen addig, amíg az "előember" barlangfalra vetülő árnyéka le nem döfi a békésen alvó mammutot. Ágoston -hogy finoman fogalmazzak- nem nagyon élvezi a békés kis hegyi patak vizébe sejtelmesen elegyülő vér látványát. Illés nem fél. Ő közelről nézi. Az ő rémfigurái a különböző formájú, hangú és színű mesebeli boszorkányok.) Lekapcsolom a jégkorszakos videót, elkezdünk beszélgetni:
Én: Milyen fura lenne, ha megint mindenhol csak jég lenne. El tudjátok képzelni?
Illés: Csak legyen jó meleg tea.
Hát, ha valamit, akkor talán a majd mindenhol és mindenkor hasznukra váló optimizmust sikerült beléjük nevelnünk...




/1-es kép forrása: www.pokmalachumor.mindenkilapja.hu /

Élet a "mikróban"

2013.08.tíz - miután ma arra ébredtem, hogy végre megint lehet fázni, vettem fel macskanadrágot meg zoknit, főztem töltött paprikát, sütöttem szilváslepényt és mivel ma a maratoni Micimackó nagy sláger volt, elbújhattam egy délutáni alvásra. Öt percet aludtam, mert egy katica belemászott a fülembe. Míg meleg volt (nem a katica, hanem az idő) nem volt kedvem írni se. Ilyesmiket jegyeztem csak fel néha: "Melegem van, folyik rólam a víz. Üvöltöznek, futkároznak, összetörtek egy poharat, egy befőttesüveget, verekszenek, elfogyott a türelmem. Mindjárt kipattan a szemem a helyéről. Ágoston kék pólót akar felvenni. Nem érti meg, hogy jóformán az összes ruha kint szárad. Mit szárad? Sül! Nincs kék póló. Nem érti meg." Nem, azért nem panaszkodhatom: élveztük a nyarat itt is, ott is, csak az a baj, hogy nem lehet folyton "ittisottis" lenni. A gyerekmedencénk is jó szolgálatot tett de mikor már abban is olyan volt a víz, mint egy csirkekopasztó fazékban, nem volt túl üdítő jelenség.
A kánikula ellenére - mikor az ember teste a napi többszöri zuhanyzás ellenére is állandóan ragad - összekapartam minden energiámat és megnyírtam Ágostont (Illésre pár nap múlva, megújult erőimből került sor). Felkészültem rá, hogy mindkettőnkre jut majd az apró hajszálakból, amik kegyetlen viszketést tudnak előidézni a csupasz bőrön, a dunsztos fürdőszobában. Hogy eltereljem a figyelmet, eljátszottam, hogy fodrászszalonban vagyunk:
(Á-Ágoston, É-én)
É: Jó napot uram! Foglaljon helyet! Milyen frizurát szeretne?
Á: Nagyot. (Egy sorsába beletörődött kuncsaft unott hangján.)
É: Rendben. (Beindítom a gépet, különösebb zökennők nélkül zajlik a nyírás, gyorsan kész vagyok.)
É: Kész. Milyen lett?
Á: Köszi. Mint egy lap. Egy csodálatos lap. (Nem túl lelkesen.)
É: (Csalódottságom elfeledteti velem a "szalonszerepet". Szerintem nagyon jól sikerült a "frizura".) Nem szereted, ha szépen meg vagy nyírva?
Á: Nem.
É: Miért?
Á: Mert olyankor mindig megkérdezik tőlem, hogy Ágoston, meg vagy nyírva? Milyen jó!
É: És az baj?
Á: Igen, mert nekem mindig azt kell mondanom: Igen, köszönöm, tudom.
Lezuhanyoztatom kis morózus vendégem, a zuhany végeztével kissé megenyhül a hangulata, büszkén nézegeti magát a tükörben...
Az immár megújult külsővel rendelkező Ágoston pár nap múlva tetőtől talpig kék színű, harcos indiánként feszített a gyerekszoba közepén. Hogyan lett kék? Egyszerűen. Befestette magát vízfestékkel. Reggel volt, szombat volt, korán volt. Szokás szerint én még nagyon aludtam volna, adtam hát neki papírt, festéket. Előző nap is pl. ilyen alkotások születtek, gondoltam most is jól ellesz vele:

Gondoltam, lefoglalja őt megint.  Így volt ezzel Ágoston is. Csak egyszerűen továbbgondolta. Ez a szombatom tehát kék indián csutakolással kezdődött...
Kék gyermekem megtanult biciklizni. Nem kellett hozzá több, mint öt perc. Ezt a bravúros tanulást éveken át tartó rodeózás előzte meg egy "lábbal löködős" biciklivel, azért ment ilyen könnyen. A "lábbal löködölőzés" ugyanis megtanította őt az egyensúly megtartásának mikéntjére. Innentől kezdve mindenki egy szinttel feljebb lép: Illés felcseréli kis műanyag motrát a "löködősre", Ágoston kétkeréken száguld, én meg végre feladhatom "bringázz két gyerekkel, mint a málhásszamár"- lábizomtornámat... Nem mondom, jókat szoktunk dumálni útközben (majd′ 100 kiló egy kupacban), Gosti néha megkaparászta a hátamat, Illés vállát én masszírozgattam, csak bazi nehéz volt tekerni... Fizikailag most könnyebb: Illést szállítom hátul, Ágoston melletünk, előttünk lavírozik. Agyilag kimerítőbbek az útjaink: "Bele ne hajts az árokba, ne menj az út közepére, fogd azt a kormányt két kézzel, lassíts, állj meg, az milyen tábla, leszállunk, átmegyünk, nem hallasz?, állj már meg, na mindjárt visszafordulunk, tekerj, lassíts, lassíts, jobbra, balra...." Igen. Mindig, mikor jön valami, ami látszólag könnyebbséget hoz, valójában egy új és nagyobb feladatot jelent... Na, nem baj. Felveszem a macskanadrágom, kiveszem a katicát a fülemből, szippantok egy nagyot a friss levegőből és boldog vagyok, mert látom a szépet a nehézben is...

"Majd a maci, a macimangó..."

Ki az az elvetemült, aki vasárnap reggel fél hétnél tovább akar aludni? Kinek jut eszébe ilyen égbekiáltó gaztettet véghezvinni? (Legalábbis megpróbálni véghezvinni...) Hát például nekem. Szerencsére van két édes, aranyos gyerekem, akik megakadályozzák, hogy meggondolatlanul hosszú alvást produkáljak, mondjuk nyolcig vagy ne adj' Isten: kilencig! Borzasztó lenne... Bele se merek gondolni... Végtelenül szórakoztató és üdítő például arra ébredni, hogy valaki, azaz valakik egy egész doboz "aprólegót" hintenek szét a gyerekszobában (elég magasról ahhoz, hogy a hang hatására az ember fia és lánya rakétaként lőjön ki saját ágyából beazonosítani a zajt). Számtalanszor megtörténik az is, hogy az én privát álmom ilyen és ehhez hasonló párbeszédekkel szövődik össze és folytatódik ébredéssel: "Illés, akkor te lapátfülű róka leszel. - Nem, oroszlán. - Nem lehetsz oroszlán. Neked kell lenned a lapátfülű rókának, mert én leszek az oroszlán, aki majd téged elkap, jó?" Kell mondanom, hogy nem, nem volt jó és nyerítős verekedésbe fulladt a szafari?
 Ágostonom ma (is) nótafa- és poétahangulatban volt. A fenti cím egy véget érni sehogysem akaró, egész délelőtt skandált eposz töredéke. Minden be lett "mangósítva": "Majd a csacsi, a csacsimangó, majd a paci, a pacimangó..." és "mangó" utótaggal lett rímbe szedve az összes kétszótagú berendezési tárgy, fogalom, illat, érzés, indulatszó... A költészetnél maradva, hadd idézzem kedvenc Ágoston- négysorosomat:
Parton vannak a kagylók,
Várnak rájuk a "csupratykók".
A versenypálya szép tiszta,
Ragyog rajta a sok autó.

Sokszor megtörténik, hogy elkezdek egy versikét, mondókát, félbehagyom és ők folytatják; rakodás közben szavalom: Egyszer volt egy ember, szakálla volt kender... Illés kitoldja:.." fején volt egy sisak, ő volt a tűzoltó! Áháháháhá" (ez is benne volt, szó szerint). Találtam is Illésről egy ilyen "a Nyugat első nemzedéke"-képet:

...és egy középkori trubadúrt:

Sírtam is. Illés eltörte a hegedűgyantámat. A szemem láttára vágta földhöz. Nem azért csipegettem és porszívóztam zokogva a ragadós darabkákat, mert akkora érvágás egy újat venni; az egész heti fáradtságomat és indulatomat oltottam az eltört gyanta siratásába. Ágoston és Illés egy szétdobált zoknikupacból nézték végig dermedten az akciómat; a gondolat, hogy még az összepárosítatlan zoknikból álló borzasztó halmazt is össze kell velük szedetnem, (ami persze nem csak úgy megy, hogy "Na, most már szedjétek össze" és ők összeszedik, hanem egy szörnyű tortúra...) még inkább növelte rezignáltságomat, szóval rendesen kibőgtem magam. A gyerekeim biztos tudják, hogy a sírás megszabadít a feszültségektől, tisztít; milyen rendesek, törődnek a lelki egészségemmel...
Ebben a dobozban pedig oroszlánt lehet behozni a lakásba:

... amúgy eredetileg vonatsínek meg kismozdonyok voltak benne, Ágoston a minap felvillanyozva hozza, mutatja rajta az utolsó, háromszögletű, egyértelműen oroszlános jelet: "Anya, hozhatunk be oroszlánt? Ebben a dobozban?" Hát, minden bizonnyal.
P.s.: Milyen jó, hogy a madarak olyan sokáig csicseregnek este, Illés kuncog álmában...

Így él a "Rakétanő"...

Illés nem tudja egyedül felvenni a biciklis bukósisakját. Szeretné nagyon feltenni, mert sürgős gördeszkáznivalója van Ágostonnal a nappaliban. Csináltunk kartonból gördeszkákat, hogy lehessen bent is. Először levetkőztek egy szlipire, hogy tudniillik vízigördeszkáznak. Mondom nekik, hogy az a szörf de inkább öltözzenek fel, mintha hódeszkáznának. Felvillanyozódnak a "snowboard" mágikus, idegen csengésén. Felöltöznek. Nagy erőlködések árán sikerül csak őket lebeszélnem arról, hogy hócsizmájukat, kabátjukat és további téli kellékeiket is magukra öltsék. Szóval Illés nagyon szeretné felvenni a bukósisakot. Ágoston küldi hozzám a következő "ukázzal": "Menj oda ahhoz a nőhöz és kérd meg." Én: (Ledöbbenek. A döbbenettől átitatva kérdezem): "Én csak egy egyszerű nő vagyok neked?" Ágoston: " Neeeeeem. Te vagy a Rakétanő!" Én, azaz a Rakétanő felcsatolja a bukósisakot.
A Rakétanőnek sok megoldandó problémával kell mostanában szembesülnie. Például: miközben ártatlanul keni a kenyeret, váratlanul meg kell magyaráznia Ágostonnak, mit jelent a "versenyszellem". Vagy: a Rakétanő ruhákat rak a mosógépbe, miközben a "műtrágya" és a "lovasklub" -fogalmak minél egyszerűbb körbeírásán gondolkodik, hogy egy ötéves is megértse; azt semmiképpen sem válaszolhatja, hogy nem tudja...és a "műtrágyát" meg a "lovasklubot" még mindig sokkal egyszerűbb megmagyarázni, mint a "gyenge pontot"... mert azt is valahogy meg kell...
Soha, még senki nem kérte a Rakétanőtől, hogy rajzoljon Mikiegeret. Tegnap eljött a magasztos pillanat: Illés Mikiegeret rajzoltatott velem. A következő alkotást sajtoltam ki magamból és nagyon elégedett voltam az eredménnyel:

Én: "Na, Illés, Mikiegér, tessék."
Illés: "Ez egy patkány?"
Én: "Nem. Mikiegér." (lesújtva)
Illés: "Patkány." (hidegen)
Én: "Mikiegér." (az utolsó reménysugárba kapaszkodva)
Illés: "Patkány, patkány. Patkány. Anya, rajzolsz nekem békát?" -És a Rakétanő rajzolt békát meg a többi kívánságot:  vizet, szemüveget, vízipókot, a vízipók keresztes barátját, katicabogarat ("a pöttyei legyenek kifényesítve"), szellemet, királylányt csíkos ruhában karddal, sárkányt (aminek a rajzolását már átengedtem Ágostonnak a Rakétanő "egy rajzkudarc elég egy napra" elve alapján)...
Azt még a Rakétanő sem tudta eleddig, hogy a fehér kutyát jegeskutyának hívják. Még jó, hogy a Rakétanőnek vannak gyerekei, akik minderről felvilágosították. Gyerekei, akik ilyen és ehhez hasonló válaszokkal szórakoztatják:
Én: "Illés, nagy a hasad?"
Illés: "Nem. Kicsi. Kicsi és lyukas." (és ujját a köldökébe dugja)
...vagy ilyen megállapításokkal: - Hm, maszatos vagyok. - Igen, ülnek a manók a szád szélén. -Miért? Szakállat készítettek magamnak?...
A Rakétanő legújabb passziója a játszás. A játék. Egy húsz darabos fa-puzzle kirakása, egy lépésről lépésre megépíthető tűzoltóautó felépítése mérhetetlenül pozitívan tud hatni a jócskán felfokozott és megtépázott idegállapotra is. Végezni a dögletes és sziszifuszi házimunkával és beülni a gyerekek közé kockavárat építeni... nem mondom, hogy álmaim netovábbja de mindenesetre egészen kellemes és megnyugtató... Melegen ajánlom sors- mami- és Rakétanő társaimnak: játszunk sokat és örömmel, míg megtehetjük, mert (mekkora frázis de milyen igaz): játszani jó!

Esti kérdés

Mivel lehet még húzni az időt, hogy ne kelljen aludnunk? Mivel lehet hatékonyan útját állni a lágyan kibontakozó csöndnek és nyugalomnak? Mikor már minden kipipálva: evés, fürdés, pizsi, mese; az esti puszimmal közeledem. Illés: "Anya, van nyakad? Vannak csíkok a trikódon? Labdázhatok?" Vagy mikor a legnagyobb anyai ellágyulás érzésének engedve a kis kezét fogom az ágya szélén ülve, széles, cinkos vigyorral közli: "Gratulálok anya, boldog szülinapot" -rázza a kezem és odaadóan gratulál az egyébként csak öt hónap múlva esedékes szülinapomhoz. Kedves gyerek. Ágoston is: "Anya, szeretlek. Ha felnőtt leszek, veszek neked egy világos fazekat." Ma megint vad napunk volt. Zsírceruzaevés, buszozás (jobban tetszik nekik, mint az autónk, mert van benne függöny), biciklizés lapos gumival, hasábkrumpli gombaszósszal, tejivás műanyag pálmafatörzsből... na az elég gusztustalan volt....Mondtam is Illésnek, miután a poharából áttöltötte abba az üreges micsodába a tejet és abból itta...
Én: Ne, Illés, ez gusztustalan.
Illés: Hm. A tej gusztustalan?
Én: Nem. Az, hogy egy műanyag pálmafatörzsből iszod.
Illés: Kérhetek még?
Miután megállapítottam, hogy semmi baja sem lesz tőle, ha még megiszik pár "törzzsel", töltöttem neki. Azt játszotta, hogy kávézik, közben az ablakon bejövő erős fényben táncoló porszemeket nézegette nagy érdeklődéssel; viszont mikor már a fénybe porlasztva köpködött tejben gyönyörködött, kénytelen voltam elkobozni új ivó-objektumát, tartalmával együtt.
A mögöttünk lévő hetet tekintve Ágoston és én is létrehoztunk olyasmit, amit azelőtt még soha. Ágoston: saját gyártmányú társasjáték, saját pöttyözésű dobókockával, íme:

Én: krumplinudli. Nagyon finom krumplinudli:

Ma nagyon elfáradtam...ideje lenne aludnom... szép dolgokról szeretnék álmodni... de legalábbis pöttyös garázsban, pálmafatörzs-kupákkal koccintó krumplinudlikról...

Konnektorbüfé

Nos, a konnektorbüfé egy...egy...dolog, létezése autókhoz, sínpárokhoz, kipufogókhoz és Ágostonhoz köthető; ő ugyanis megmagyarázta az új szóösszetételen kacarászó anyukájának, hogy mi az...de olyan bonyolult, hogy hagyom magamban érlelődni, míg jelentését megfejtem, addig meg mesélek inkább a Sajtkengurukról...
Egy szombat reggel: Ágoston és Illés oroszlánra vadásznak, színesceruzával (az a lámpa) a szájukban settenkednek ki a szobájukból; mielőtt egészben lenyelnék az "oroszlánlámpájukat", elveszem tőlük és szépen kérem őket, keressenek valami nagyobbat...mármint nem az oroszlánnál nagyobbat, hanem a lámpa-ceruzánál... Befutnak a kikapcsolt számítógéphez, elhelyezkednek a tök sötét képernyő előtt; Illés kezeli a billenytűzetet, Ágoston a változatlanul bekapcsolatlan, tök sötét képernyőt pásztázza a szemével, fellelhető medvenyomok után, nem kevés sikerrel, ugyanis azonnal találnak is. Visszarohannak "terepre" (nappali), ahol épp szól a zene; Illés elkezd rá "riszálni", Gosti azonban csendre inti, nehogy elzavarják a vadat. Én épp kapóra jövök, vesztemre a fotelban pihenek, mint potenciális vad, megkérnek, hogy ordítsak egyet: viszonylag hangosan, meglehetősen medvésen ordítok egy nagyot, a "vadászok" boldogan, fejvesztve elmenekülnek (ennél sokkal félelmetesebb volt, mikor Ágoston múltkor csak azután indította be a DVD-lejátszót, mielőtt teljesen felcsavarta a hangerőt; a konyhában voltam épp de a  Kétbalkezesek-hangrobbanás és a felém rohanó riadt, bőgő Ágoston-látvány után még kb. 15 percig remegtem.) Valahonnan előkerül egy agyontapasztott gyurmagolyó, (olyan tipikus "tapasztott-szürke", ami az összes gyurmaszín kvintesszenciája) Illés a gatyaszárába pottyantja, megvan a telefon. Most találták meg a Sajtkenguru- nyomokat; fényképezőgépet kreálnak gyorsan legóból, hogy dokumentálhassák a friss felfedezést. Úgy látszik, az előbbi ordításom nem volt nagyon elrettentő, mert bizalmi státuszba kerültem: "Medve, csinálsz rólam egy fényképet?"

A szafari ezen a ponton véget ért, jobban mondva folyamatosan átcsapott -a sajtkengurunyom-vadászatnál intenzívebb szülői kontrollt igénylő- legyimentő leikopterezésbe (értsd.: hegyimentő helikopterezés) és vonatsínekkel való nindzsakardozásba... És Langschadl-éknál sikeresen beindult egy újabb "nyugis" nap...

"Fölgyeim és uraim: Bemutatjuk az anyukámat!"

...a mondat Illéske szájából származik; keltezés: tegnap, mikrofon: egy piros nyelű kalapács...
Idén -ki tudja, mi ütött belém- már január hetedikén ledíszítettem (vagy hogy mondják helyesen? Van erre külön szó? Szétszedtem? Leszedtem? Lekaptam? Szétkaptam? Na mindegy...) a karácsonyfát. Huszonhét éves vagyok. Huszonhét karácsonyfa. Hogy is mondjam: életem eddigi karácsonyfa- szétszedései nem tartoztak éppen a kedvenc és emlékezetes pillanataim közé. Akár én csináltam, akár más. Mert "jaj, már úgy megszoktuk, hagyjuk még egy kicsit" meg "nem is potyog még annyira" és "idén igazán olyan szép". A három "macskakörmös" mondat gyűjtőneve: ÜRÜGY. Mert nincs kedvünk, nem akaródzik... Feldíszíteni egy élmény, egy mézacskalács- és fenyőillatú álom, egy csoda megszületése...huszonhetedszer is... De leszedni ki fogja? Na ki? Hát, a nő... Mint nőnek és anyukának...mint anyukának és nőnek... nekem sem tartozik a legkedvencebb elfoglaltságaim közé a szép kis fenyőfa díszeitől való megfosztása. Amiért most írok és amiért így kezdtem, ahogy: idén a karácsonyfa- ledíszítés egy külön attrakció és különleges élmény volt nálunk. Gyermekeim - hogy magamat ismételjem: ki tudja, mi ütött beléjük - egy rögtönzött kultúrműsorral örvendeztettek meg, miután közösen lecsupaszítottuk kedves örökzöldünket. Ágoston kezdte a műsort. Fellépett a fenyőfa mellett álló asztalkára és felkonferálta Illést: "Hölgyeim és uraim, következik a színpadon Illés gitáros!" És megjelent Illés, a fehér ukuleléjével, előadva a következő, jól ismert dalt (kissé újraértelmezve): "Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült- e már a karácsony?"

A viharos taps, ováció övezte produkció után Ágoston következett egy tánc-etüddel, jégzacsóval a kezén (mert előtte beütötte valahova és nagyon fájt neki és a jégzacskó mindenre jó, ó-ó-ó)

A tánc-kreatúra is nagy sikert aratott, ám ezután következett csak az igazi "Langschadl Brothers karácsonyutó-gála", egy frenetikus, közös gitárvirtuózkodás,

ami természetesen verekedésbe és veszekedésbe torkollott (kié legyen az ukulele és kié a kinyúvvadt elemes piros elektromos gitár)... Mivel a dolgoknak mindig kell, hogy legyen eleje és vége, most is megoldottuk... Megköszönve a kedves közreműködést, elkoboztam a gitárokat és a színpad pár pillanaton belül átalakult sátorrá, ahol békésen megfér két ekkora szupersztár...

Dagálytérkép

Kétezer-tizenhárom- egy új év bejegyzése. Nulla egy, nulla kettő... Érdekes... egyelőre nem sok minden változott: ide mindig olyankor (pontosabban azután) írok, mikor a gyerekeim pattanásig feszítik nálam a húrt; mikor minden lehetséges dolgot elkövetnek, amit anyailag nehéz a "belülről szétrobbanás és sírhatnék és elegem van"-érzés nélkül megélni és elsimítani (mert muszáj elsimítani, rendet tenni a lelkecskékben és a lehető legkevesebbet rájuk zúdítani a bennem ilyenkor végbemenő idegrendszeri vulkánkitörésből.) Viszont egy, a fentihez hasonló többszörösen összetett mondat leírása- főleg, ha híven tükrözi az esténk hangulatát- tökéletesen megfelelő gyógyír lehet bajaim kezelésére... No meg ha az ember lányának a legidegőrlőbb szituáció (Gosti és Illés verekedése egy sárga műanyag fogón) közepette is megvan a megfelelő lélekjelenléte a helyzetet megörökítő népdal megkreálására, miszerint: "Kidobtam én a fogót az ablakon..." Mert kidobtam. Volt sírás. Rívás. Földön fetrengés. Számonkérés. Karácsony előtt két nappal repült a sárga fogó. Szép ívet írt le a gyerekszoba és a virágoskert között. Átrepült velünk az új évbe. Okulásul és tanítólag, egy dac-és dühmentes 2013 reményében. Kívánom, hogy továbbra is tudjunk egymásnak nagyon örülni...hogy mindig tudjuk egymást szívből szeretni...hogy emlékezzünk: a testvéri békesség többet ér, mint egy szar műanyag fogó...hogy sokat nevessünk...hogy tudjak "origami-hajtogatni" "zöld, duplakéményű hajót is, aminek két füstölője van", mert Ők úgy akarják (és egyelőre sajnos csak csákót tudok, úgy hogy közben megfeszül az összes szemgolyóm a koncentrálástól)...hogy ebben az új esztendőben is elkapjunk

és ilyen:	ilyen:
és sok ilyen pillanatot:

...hogy jusson minden napra (legalább) egy mese, egy poén (Én: Illés, van rajtad szlipi? Illés: Niiiincs. Én: Akkor mi van rajtad? Illés: Fenék.) Hogy örüljünk ha hancúroznak, hangosan harmonikáznak és örömmel habzsolják, amit főztünk. Hogy az embereknek azon fajtájához legyünk képesek tartozni, akik megértik, mit mond Donald-kacsa. Hogy Illéshez hasonlóan, vad metál stílusban, ukulele-kísérettel, dalba öntve tudjuk interpretálni a "Mikiegér"-szót ("Mikiegér, Mikiegéééér, Mikiiiiiegééééér!")

...És ha kérdésünk van a dagálytérképekkel kapcsolatban, forduljunk bizalommal Ágostonhoz (lévén szó szókincsének legújabb eleméről) Minden széppel és jóval megáldott új esztendőt Mindenkinek!