Idén -ki tudja, mi ütött belém- már január hetedikén ledíszítettem (vagy hogy mondják helyesen? Van erre külön szó? Szétszedtem? Leszedtem? Lekaptam? Szétkaptam? Na mindegy...) a karácsonyfát. Huszonhét éves vagyok. Huszonhét karácsonyfa. Hogy is mondjam: életem eddigi karácsonyfa- szétszedései nem tartoztak éppen a kedvenc és emlékezetes pillanataim közé. Akár én csináltam, akár más. Mert "jaj, már úgy megszoktuk, hagyjuk még egy kicsit" meg "nem is potyog még annyira" és "idén igazán olyan szép". A három "macskakörmös" mondat gyűjtőneve: ÜRÜGY. Mert nincs kedvünk, nem akaródzik... Feldíszíteni egy élmény, egy mézacskalács- és fenyőillatú álom, egy csoda megszületése...huszonhetedszer is... De leszedni ki fogja? Na ki? Hát, a nő... Mint nőnek és anyukának...mint anyukának és nőnek... nekem sem tartozik a legkedvencebb elfoglaltságaim közé a szép kis fenyőfa díszeitől való megfosztása. Amiért most írok és amiért így kezdtem, ahogy: idén a karácsonyfa- ledíszítés egy külön attrakció és különleges élmény volt nálunk. Gyermekeim - hogy magamat ismételjem: ki tudja, mi ütött beléjük - egy rögtönzött kultúrműsorral örvendeztettek meg, miután közösen lecsupaszítottuk kedves örökzöldünket. Ágoston kezdte a műsort. Fellépett a fenyőfa mellett álló asztalkára és felkonferálta Illést: "Hölgyeim és uraim, következik a színpadon Illés gitáros!" És megjelent Illés, a fehér ukuleléjével, előadva a következő, jól ismert dalt (kissé újraértelmezve): "Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült- e már a karácsony?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése