2019. augusztus 2., péntek

Bendbővülés

2018. nyárelő...egy ittfelejtett írás...
Van, ami nem változik. Van, ami igen. Már el tudok tölteni négy órát a konyhában egy bárányleves mellett. Mert úgy esik jól. Mert hagynak. Mert már van saját programjuk. Tíz egész percig nézem, hogy üvegesedik a hagyma. Huszonöt egész percig hártyázom a húst. Melegítőnadrágban és köpenykében várom feszültem a hagyma tökéletes állapotát, amikor rátehetem a húst. Nem csinálok mást, csak várok. Köpenykében. Melegítőben. A tűzhely előtt. Jól esik. Ráteszem a húst. Hogy várhassak. Újabb hosszú tíz perceket. Állva, köpenykében, melegítősen. Ez a jó most. A pirospaprika még várhat. Olyannyira várhat, hogy elfelejtettem a fokhagymát. Beférkőzik egy újabb programpont. Fokhagymapucolás. Rászórom a forró zsírra, amin már üvegesedik a vöröshagyma. El kell keverni. Vigyázok a húsra, leveszem a lángot. Nem szabad elsietni. Pihenek. Kockapóker Illéssel. Csak a kávéfőzés szakítja meg pár percre. Nem jön össze a nagy póker. Kettesekből kidobom. Megvan. Mehet rá a lecsó. A zöldbabig és a krumpliig legalább másfél óra. Kettő. Ötven pont. Kávézás. Nem hagy nyugodni a hatos iskola. Mínusz pontok lesznek. Eltaktikáztam. Felcsap a gőz, lejjebb kell venni a lángot, menjen kettesen az elszívó. Különben bárányszagban leszünk egy hétig. Ha eljátszom újra a Star Wars témát hegedűn, talán megbocsájtanak. Különben is: "Anya nem egy nő, hanem egy háziasszony" (idézet egyik kedves gyermekemtől). Rajta a hús, a gyökérzöldségek. A rántásig még mesésen sok idő. Köpenykében. Melegítőben pláne. Vannak gyermekek, akik még délután alusznak. Sírnak is esetleg, ha fáj a hátuk s a válluk felkeléskor. "Igen, mert lö alakban aludtam."-az indoklás elfogadható.
Van, ami változik. Idén például visszakúszok az egyetem padsorai közé. Hosszú idő után az egyik legfelszabadítóbb érzés volt, mikor tavaly nyáron (2017- a szerz. megj.- mekkora hülyeség már a szerzőt "szerz."-nek rövidíteni de már így hagyom...mert rímel...) egy év halasztást kértem. Velem voltak a fiúk és együtt jártunk aznap az utcán és a boltokban és a házban mindannyian, minimum harminc centivel a föld felett. Idén is így akarok. Velük együtt. Annak dacára, hogy beroskadok majd a jegyzetek közé és tanulok és megrágcsálom biztos megint mérgemben, amin jót lehet röhögni és kipréselek magamból egy magiszteri dolgozatot. Egymás vállát veregetjük, félünk és izgulunk. Mindenki mástól, más miatt. Én őket bátorítom, ők engem.
Változunk de van ami nem. Már nem babák. Még mindig folytatunk értelmes párbeszédeket:
Én: Nem olvasom tovább ezt a könyvet. Nem bírom, szenvedek tőle.
Ágoston: Melyik az?
É: Ulysses.
Á: Pulisszesz?
É: Nem. Ulysses.
Á: Képregény?
É: Nem. Egy hosszú regény, amibe beletörött a bicskám. Te milyen könyveket fogsz majd olvasni nagy korodban?
Á: Rumcájsz? ...
... E beszélgetés óta eltelt kb. 2 év. Még mindig nem olvastam el az Ulyssest és nem is fogom. Ők is olvasnak nagy örömömre. Szívesen és viszonylag sokat. 2018. nyárelő...

2019. nyárközép... (miért? ha van jobbközép meg hátközép, akkor nyárközép is, nem?)

Van, ami nem változik de sokkal több minden nagyonis igen... 
Július tíz óta újra visszatértek a gyors főzések és lassú etetések, a gyors zuhanyzások és fürdetések, a gyors öltözések és öltöztetések, a délutáni és bármilyen napszakban történő alvások, az éjszakai fentlétek; megszaporodtak a teregetések, fülhegyezések (Anyaaa, gyere, sír!), ráérős sétálások, hosszú büfiztetések ("odbüfizovať"- kórházi szlovmagy gyűjtésem szülőtárs és ágyszomszédasszonyomtól)...
Ami nem változik: még mindig nincs magiszteri dolgozat...hát majd lesz...
Ami van: apa, anya és a hölgytaggal kibővült "bend"...


...és hogy hogyan lett Gosti öngondolatolvasó, az is kiderül a következő bejegyzésből, terveim szerint kevesebb mint három éven belül...




2016. január 6., szerda

Öcsi és Ágacska

...egy kép címe, amit Illéske rajzolt a bátyjáról és magáról. Így nevezte: Öcsi és Ágacska. Valami hasonló volt, mint az alábbi kép, ami Illés idei kis Betlehem- kompozíciója (az eredeti Öcsi és Ágacskát olyan gondosan archiváltam, hogy nincs meg...)



Írok. A kombinatorika visszacsalogatott a blogomhoz. Illetve visszaűzött inkább. Annál, hogy 10 férfi és 16 nő hányféleképpen állhat sorba, meg hogy hányszor és hányféleképpen foghatok kezet, meg koccinthatok, hogyha hányfajta gombócot választok a mennyiből, sokkal jobban érdekel, hogy milyen erősen kell rányomnom a csokinyalókám szélét a matek jegyzetre, hogy nyomot hagyjon. A papíron keletkezett csokicsík látványa gyönyörködtet. A permutáció sajnos nem. Szombaton vizsgázom és ahelyett, hogy tanulnék, hisztérikusan keresem a pótcselekvéseket. A karácsonyfáról már sikerült lezabálnom szinte az összes maradék édességet (a gyerekek ma még találtak pár szaloncukrot, amit egy pléhpohárba "szüreteltek"). Azokat a nem szép mézeskalácsokat is bekonzumáltam, amiket kenőkéssel díszítettem. Kétszer robbant rám a nejlonzacskóból a tojáshab, akkor úgy döntöttem, hogy átállunk szépen arra a módszerre, ami a zsíroskenyérnél is kiválóan beválik már évszázadok óta. A gyerekek is örültek,  mert ők szórhatták rá a megkent mézesekre a cukordíszt. Szóval a matematika. Ágostont érdekli. Már most máshogy áll rá a kisagya, mint az enyém. Tudom és örülök. Időközben másodikos lett. Azonkívül, hogy böfögve ki tudja mondani, hogy szatelittányér és olyan megállapításokat tesz, hogy az űrlények kisbetűvel írják a nevüket és temérdek, minimum 7-8 perces "ez itt a házunk"- videóval tömi tele a telefonom, vagy olyan kérdésekkel traktál, mint: "Anya, megmutassam neked a zongorán az összes H-t?" vagy "Anya, van olyan ember, akinek postás a testvére?" és sokszor megátalkodottan galádul viselkedik,  mindezeken kívül nagyon sok értelmes és csodálatos dolgot tanult, sajátított el és csinált az elmúlt időszakban. Hogy az alábbi párbeszéd melyik kategóriába tartozik, nem tudom, mindenesetre nagyon szofisztikált:
Ágoston: Illés, a te cipőd milyen?
Illés: Kötős.
Ágoston: Az enyém kötetlen.

Véget ért a "betűbámulás" korszak is. Ágoston folyékonyan olvas. Tavaly ilyenkor még mindenre rácsodálkozott, aminek a betűkhöz valamiféle köze volt. Még evés közben is bármi olvasható után pásztázta a szeme az asztalt: a tejesdoboz, a kecsapos üveg, az üdítős flakon vizuális élmények egész palettáját vonultatták fel, amikre mereven szegezte a tekintetét, hogy kirajzolódjon valami ismerős vagy új szócsoda.
 "Nagyon jó olvasni. Olyan, mintha magunknak mesélnénk"- mondta őszinte örömmel, mikor megtörtént a nagy felfedezés.
A szavak kínálta lehetőségeket játékok formájában is kihasználhatjuk már (bizonyos szinten...)Ha szóláncot játszunk (általában az utazásról vonjuk el vele a figyelmünket), Ágoston már alig várja az "n" betűt, hogy előrukkolhasson a "narrátor"- ral. Illéske már viszonylag fejlődőképes a játékot illetően... viszonylag:
Illés: Mondhatok "pa" betűre?
Én : Mondjál.
Illés: Patkány.
Én: Illéske, "r" betűre keresünk állatot.
Illés: Röfi.
Én: A röfi az nem jó.
Illés: Jó. Akkor poca.

A társasjátékok jók. Addig, míg Ágoston áll nyerésre. Aztán előbb- utóbb beüt a "ménkű"... A panaszkodós kiabálástól és szőnyegkaparástól a bútorborogatásig már volt itt mindenféle attrakció.  Szeretek vele társasjátékozni de inkább azt szeretem, ha mondjuk zenél, vagy fest. Igen. Inkább fessen...



Lenne még mit írnom bőven de még most is trécselnek az ágyban. A karácsonyi "későn kelek- későn fekszem" típusú bagoly- életmódról muszáj lesz visszaakklimatizálódnunk (ez a szó leírva ijesztő) a normális kerékvágásba.
 A végére még néhány gyöngyszem az "Illés kérdez" rovathoz (no, ha lenne olyan):
"A mókusnak van háta?"
"Anya, a harmincöt éves nők súlyosak?"

Hamarosan újra "lejegyzek", hiszen tavalyelőtt szeptember óta sokminden történt velünk és Piroskáról, a darakóros halról, a ló agyhullámairól, a hóemberünkről és a habkakasról sem meséltem még...









2014. szeptember 1., hétfő

Baribéka Zölgyepen

Van ebben az őszben valami. Van abban valami, hogy mindig akkor írok, ha már nagyon legyepálva érzem magam. Lehet, hogy utoljára februárban éreztem magam nagyon legyepálva? Biztos nem. Azóta is sokszor. Verekedő gyerekektől. A fürdőszobában spontán és a tudtom nélkül berendezett hajszalontól (hajra felvitt anyagok: hónaljdezodor, lábkrém, hajfixáló hab, arclemosó). Autóban ordibálástól, hangos énekléstől (egy kivétellel, mikor útitársunk Mangó, a levéltetű színű rovar volt, aki 20 kilométeren át lefoglalta a fiúkat. Míg el nem veszett...) A gyerekszobában honoló brutális, ordenáré, szemétdomb-bordeltől. Kevésbé erős idegzetűek a blogbejegyzés olvasását a következő "bifór-after-fotók" tenyérrel való letakarása után folytassák: 




Ha jobban meggondolom, július akárhányadikán sem lehetett minden tökéletes, mert ilyesmik futottak át az agyamon: "Baribéka Zölgyepen...akár a kedvenc örmény focistám is lehetne, akinek megfelelő mennyiségű szotyi és ropi kíséretében önkívületi állapotban szurkolnék estéről estére, mert ugye vébé van, meg foci van, meg nyár van, meg önkívület van, csak örmények nincsenek (mármint per pillanat focistaként Brazilhonban) meg nincsen megfelelő mennyiségű szotyim és ropim sem, Baribéka meg biztos valahol a Bahamákon szürcsöli a bladimérijét... Egyébként is: szotyi, ropi meg foci nélkül is bégtem vagyis bőgtem az utóbbi időben eleget ingoványos anyai szívem, óvodától búcsúzó Ágoston gyerekem és Zengő ABC-t recitáló Illés ürügyén. Erre edződni kell. Ez kemény műfaj. Hiába mondogattam magamnak a "...könnyes szemmel visszanézünk kedves óvódánkra..." meg a "...harangvirág, pipacs, rózsa..." közben, hogy: "Ugyan már, ezen nem fogunk sírni, ne már, kibírjuk, ne is figyeljodasenkisebőg"- nem-si-ke-rült-gyen-gusz-va-gyok! Bedurrantak a könnycsatornák. Óhatatlanul. Ettől már nem tudok szabadulni, ez a mamisággal jár: rezgő kocsonyaszerű leszek ilyen helyeken. Nem is olyan sok évvel ezelőtt én ilyen szituációkban még röhögtem magamban belülről. Másokon ("Te jó ég. Ez csak egy ovis ballagás. Mit kell rajta bőgni? Nem az űrbe lövik fel őket 70 évre, csak iskolába mennek!") Aztán megszülettek a fiaim és püff neki: Üdv, Kocsonyamami! "Aranyalma ághegyen, Bari bég a zöld gyepen, Cirmos cica egerész, Csengős csikó heverész..." Ééééés Baribééka ügyesen cselez, már a tizenhatoson belül éééés céloz, lőő ééés góóóóóóóóóóól góóóóól!!! Mindig betalál... Mikor "Dongó darázs döngicsél, Esik eső, fúj a szél..."-el facsargatják a lelkemet, bezzeg nem jut eszembe Illés tejfürdőzése (kb. 1 liter tejet locsolt ki a konyha közepén- csak önteni akart magának- majdnem rosszul lettem). Ezúton üzenem minden anyukának, ha tökéletes fürdőszobai játékot szeretnének gyermeküknek, vásároljanak gumikesztyűt. Méret és szín nem számít. Az enyémek kb. másfél hónapja nyüstölnek egy párat (teljesen jó, mindenkinek jut 1-1). Igaz, be kell szereznem egy újat: Ágoston a sajátját tegnap belehajította a WC-be."


Éjszaka van. Negyed egy körül. Szeptember másodikát írunk. Reggel nagyon nehéz lesz felkelni. Tudom. Hétköznapokon, amikor időre kelünk, be vannak bábozódva. Olyan puhán, aranyosan és mélyen alszanak, mikor keltjük őket. Hétvégéken már hét előtt az ágyunknál állnak: "Ma van ovi?" Szinte alig hangzik el a "Nincs"- válasz, már kezdődik a vagdalózás, harc, mesekövetelés, panaszáradat ("Anyu, az elektromember becsukta a kezem az ajtóba!"és hasonlók). Reggel megint valami új kezdődik. Kíváncsi vagyok és izgatott. Mert nemsokára Ágoston már maga is el tudja majd olvasni Baribéka leveleit a Bahamákról...



2014. február 1., szombat

Kicsiny februári őszutó

Régen írtam. Vadul élünk. Még a mintaszerű őszi levélgyűjtésünkről se számoltam be. Pedig olyan is volt ám. Olyan igazi "kreatív mama blogra" való, fázisfotós, a gumicsizma felhúzásától a vidáman és harmonikusan összegyűjtött őszi terményekből készült leveles-bogyós-ragasztós kreatúrákig. Bizony. Fogtuk a legújrahasznosítottabb alapanyagokból készült kis papírtáskánkat (hogy abszolút stílusosak legyünk), nagyot sétáltunk, közben felsoroltuk, milyen fákat, bokrokat látunk, melyiknek milyen a termése; a Nagy Növényhatározó szakszókincsét a "kakifa" terminussal bővítettük (a kakifa magas, lombos, termése kicsi csokros lelógó micsodákból áll, közepükön maggal). Hazatérve A4-es lapokat, ragasztót készítettünk elő és egy nagy asztalon szétterítettük a terményeket, leveleket (mint ahogy az a nagy könyvben és az "ügyes baba, ügyes mama" címszó alatt meg van írva).
Képes bizonyíték:


Az, hogy nálunk semmi sem mehet végbe ennyire mintaszerűen, ebben az esetben is borítékolható volt; az alkotói folyamat ugyanis a következőképpen zajlott:
1. Terményképek készítése;
2. Ujjpercek diszkrét díszítgetése ragasztóval;
3.  Ragasztó szétkenése egyre nagyobb felületen;
4. Kis bogyók ragasztóba keverése (ez lett az "ellenszer"...valamire, amit biztosan értenék, ha több mesét néznék);
5. Platángolyók fülre akasztása;
6. Platángolyók lenyirkálása a szárról, gurigázás;
7. lenyirkált platángolyó mint teniszlabda, fa kard mint teniszütő;
A hármas, négyes, s különösen a hetes pontoknál kénytelen voltam közbelépni, hogy nagyjából épségben maradjon a lakás, meg mi is...
Ha már szót ejtettem a kakifáról, egy idevágó szösszenet:
Ágoston a WC-n ül, énekel (kb. este fél tíz magasságában):
Gosti: a gútai lipiseeeen-laposooon.... (a kis lokálpatrióta)
Én: Ágostonka, ha kakiltál, menj már légyszi aludni!
Gosti: ...kérlek Bözsii, angyaloooom, vedd fel az ééén szalagoooos kalapoom!
Ha a WC-n épp nem énekel, akkor autózik, könyvet lapozgat vagy a logopédián tanult hal-ember-medve arcokat gyakorolja. Egyébként a vécézést mindketten fölöslegesen elpazarolt időnek tartják. Sokszor, mikor már látványosan tekeregnek és lambadáznak játék közben, amik a pisiinger egyértelmű jelei, utasítani kell őket, hogy menjenek már. Ágoston múltkor azzal akart meggyőzni arról, hogy a pisilés egy teljesen felesleges tevékenység, hogy például a kalózok sohasem pisilnek. Mondom, dehogynem. Honnan veszed, hogy nem? Azt mondja, a mesékben sose mennek el pisilni. Végül sikerült meggyőznöm arról, hogy a kalózok is pisilnek (máskülönben szétrepedne a húgyhólyagjuk), csak azt abban a kalózokra jutó kis meseidőben nem mutatják, mert fontosabb dolgok is történnek annál, hogy vécére mennek.
A kalózok nem járnak vécére, Superman pedig nem hord alsótrikót, ezért Illés úgy érzi, neki sem kell. Mikor Superman épp nem annyira szuper, akkor kisebbik gyerekem ilyen kijelentésekkel lep meg: "Anya, hibáztam, mikor múltkor azt mondtam, Superman akarok lenni a jelmezbálban. Csinálj nekem inkább kókuszdiójelmezt. " Ágostonnak múltkor nem jutott eszébe a "Superman"- név, a következő leírásból kellett kikövetkeztetnem, hogy kire gondol: "Nem olyan sovány, mint a piros pókember, télikabátban jár, pajzsa van és valahol van rajta egy csillag."
Decemberben volt Apa szülinapja. Illés felvetette, hogy vehetnénk neki Batman-kosztümöt. Hangosan felnevettem, mert elképzeltem a szülinapos Apát, amint Batman-nek öltözve vágja fel a tortáját. Illés nem nevetett. Sőt: felháborodott. "Anya, ez nem röhögséges, hanem durva." Ő igazán komolyan vette ezt a jelmez-ötletet, ezek után majd tapintatosabb leszek...
Ami a Batman-kosztümbe öltözött Apánál is durvább, az az, hogy Illés szinte minden nap kitalál valami olyasmit, amin vigasztalhatatlanul bőghet sok hosszú percen át. Kedvenc "bőgőtémái": "Miért ma kellett zuhanyoznom? Holnap akartam. Miért nem cserélhettem ágyat Gostival? Miért Gosti öltözött fel hamarabb pizsamába? Miért kellett pizsamába öltöznöm? Ruhában akarok aludni. Miért nem a Kóró és a kismadarat mesélted?" Plusz ezekhez jönnek boldogításul Ágoston dacos mondatkazdései: "Oké, rendben de csak akkor csinálom meg, ha..., Csak akkor vagyok hajlandó..., Nincs kedvem. Akkor se, ha..., Semmiképpen se, akkor se ha..." Ennek jegyében telnek a reggeleink, nappalaink, estéink. Soha, semmi sem egyszerű, könnyű, kézenfekvő, nyugalmas. De jól ki van ez találva, mert mindenért kárpótolnak; olyankor mikor "boldog éjszakát" kívánnak, mikor a triceratopszot citeratropsznak nevezik, mikor végigkacagják a szokásos esti Dióember-mesét, aki szilvalábával egy mogyoró-porszemet gurigázott; mikor vasárnap reggel saját énekelt költeménnyel ébresztenek: "Én vagyok a szája a tirexnek!" Na és a mai "gumicukor- tortának" nevezett játéktorony-torta anyának: megfizethetetlen...Ugyan ehetetlen de a legfinomabb!







2013. október 24., csütörtök

Mammutmammi

Illés megpróbál kiszökni az ablakon, Ágoston a kertben reflex-mellényben egy téli bobot húz... A nyugodt körülmények között elkezdett telefonbeszélgetésem nyugodt befejezése totálisan egyenlő a nullával...Tulajdonképpen az utóbbi egy évben az összes, gyerekekkel eltöltött estém nyugodt befejezése egyenlő a nullával...Az utóbbi egy- két hónapban bármilyen, a gyerekeim lelki és testi épülésére irányuló jószándékú megmozdulásom egyenlő egy egyjegyű számmal, ami tulajdonképpen a nulla...Nem, nem, nem vagyok önostorozó, önmagát képzeletbeli "úgyis rossz anya vagyok"- matricákkal teleaggató "para-mami". Nem esem kétségbe (de...olykor-olykor...ez egy hosszú zárójeles mondat lesz, mert múltkor például egy egész napra kétségbeestem. Mit estem: zuhantam. A hegedűgyantám összetörése után ugyanis a kisautós meg a közepes méretű autós dobozok teljes leamortizálását vitték véghez. Pitiánerségnek hangozhat de annyi kérdést felvetett bennem: Nem tudom/tudjuk Őket rendesen megtanítani a dolgok megbecsülésére, annak ellenére, hogy folytonosan sulykoljuk beléjük? Ez egy ilyen korszak? Meddig tart? Kibírom? Nem szeretnek? Hány normális mondatot tudok elmondani nekik bőgés közben, mialatt értetlen bociszemekkel néznek rám? Miért bőgök? Sajnálom a nyavalyás dobozt? Nem sajnálom a nyavalyás dobozt? Miért van az, hogy megannyi tiltás ellenére is újra és újra véghezviszik a dühítő kis mahinériáikat? Miért van az, hogy ez még annál is bonyolultabb, mint amilyen szörnyűnek kinéz? Miért van az, hogy a beltéri falaink totálisan "freskósítva" vannak,hogy  már csak "pókmalac-lábnyomok" hiányoznak róluk? Ez vicces vagy kétségbeejtő? Szerintem a második?)

                                      
 Azonkívül pedig, hogy állandóan valamit tönkretesznek, igen hatásosan gondoskodnak a szülői adrenalinszint folyamatosan magas szinten tartásáról is:

(helyszín: hálószóba, tevékenység: mesenézés, anya a konyhában "sütfőz")
Ágoston: Anya, gyere gyorsan baj van!
(miközben anya a helyszínre rohan, mint egy vadtulok, végigpörgeti az agyán, merre lehet a hajtásija, a telefonja, mennyi a mentők száma, van-e otthon kötszer, ki vigyázzon Gostira, ilyesmik...)
Anya felbőszülve betoppan a hálószobába.
Anya (vagyis én): Mi a baj?
A sértetlen Illés a számítógépképernyő felé bök.
Ágoston: Illés odadobott egy mesekönyvet!
A Nagy Gond, hogy Illés odadobott egy mesekönyvet. A képernyő mellé. Én meg öregedtem tíz évet öt másodperc alatt...

- - -

Illés: Anya, nagyon fáj az orrom. (sírva)
Én: Miért, megütötted?
Illés: Nem, belenyomtam a gumikígyót.
(belevilágítunk, megnyomkodjuk, kifújjuk- semmi nyoma gumikígyó-származéknak. Biztos csak megkatéterezte kicsit az orrmanduláját...)
Nem fájlalja az orrát. 5-6 óra elteltével Illés tüsszent egy nagyot és megpillantjuk ezt:



 Az "ez" a gumikígyó farka vége, ami még így sem teljes (a legvégét még hónapokkal ezelőtt leharapták...) Ha valami, hát akkor ez egy ajándék, egyenesen az orrüregből...
Még ugyanezen a napon egy BBC- sorozat, a jégkorszakról szóló részét nézzük (egészen addig, amíg az "előember" barlangfalra vetülő árnyéka le nem döfi a békésen alvó mammutot. Ágoston -hogy finoman fogalmazzak- nem nagyon élvezi a békés kis hegyi patak vizébe sejtelmesen elegyülő vér látványát. Illés nem fél. Ő közelről nézi. Az ő rémfigurái a különböző formájú, hangú és színű mesebeli boszorkányok.) Lekapcsolom a jégkorszakos videót, elkezdünk beszélgetni:
Én: Milyen fura lenne, ha megint mindenhol csak jég lenne. El tudjátok képzelni?
Illés: Csak legyen jó meleg tea.
Hát, ha valamit, akkor talán a majd mindenhol és mindenkor hasznukra váló optimizmust sikerült beléjük nevelnünk...




/1-es kép forrása: www.pokmalachumor.mindenkilapja.hu /












2013. augusztus 10., szombat

Élet a "mikróban"

2013.08.tíz - miután ma arra ébredtem, hogy végre megint lehet fázni, vettem fel macskanadrágot meg zoknit, főztem töltött paprikát, sütöttem szilváslepényt és mivel ma a maratoni Micimackó nagy sláger volt, elbújhattam egy délutáni alvásra. Öt percet aludtam, mert egy katica belemászott a fülembe. Míg meleg volt (nem a katica, hanem az idő) nem volt kedvem írni se. Ilyesmiket jegyeztem csak fel néha: "Melegem van, folyik rólam a víz. Üvöltöznek, futkároznak, összetörtek egy poharat, egy befőttesüveget, verekszenek, elfogyott a türelmem. Mindjárt kipattan a szemem a helyéről. Ágoston kék pólót akar felvenni. Nem érti meg, hogy jóformán az összes ruha kint szárad. Mit szárad? Sül! Nincs kék póló. Nem érti meg." Nem, azért nem panaszkodhatom: élveztük a nyarat itt is, ott is, csak az a baj, hogy nem lehet folyton "ittisottis" lenni. A gyerekmedencénk is jó szolgálatot tett de mikor már abban is olyan volt a víz, mint egy csirkekopasztó fazékban, nem volt túl üdítő jelenség.
A kánikula ellenére - mikor az ember teste a napi többszöri zuhanyzás ellenére is állandóan ragad - összekapartam minden energiámat és megnyírtam Ágostont (Illésre pár nap múlva, megújult erőimből került sor). Felkészültem rá, hogy mindkettőnkre jut majd az apró hajszálakból, amik kegyetlen viszketést tudnak előidézni a csupasz bőrön, a dunsztos fürdőszobában. Hogy eltereljem a figyelmet, eljátszottam, hogy fodrászszalonban vagyunk:
(Á-Ágoston, É-én)
É: Jó napot uram! Foglaljon helyet! Milyen frizurát szeretne?
Á: Nagyot. (Egy sorsába beletörődött kuncsaft unott hangján.)
É: Rendben. (Beindítom a gépet, különösebb zökennők nélkül zajlik a nyírás, gyorsan kész vagyok.)
É: Kész. Milyen lett?
Á: Köszi. Mint egy lap. Egy csodálatos lap. (Nem túl lelkesen.)
É: (Csalódottságom elfeledteti velem a "szalonszerepet". Szerintem nagyon jól sikerült a "frizura".) Nem szereted, ha szépen meg vagy nyírva?
Á: Nem.
É: Miért?
Á: Mert olyankor mindig megkérdezik tőlem, hogy Ágoston, meg vagy nyírva? Milyen jó!
É: És az baj?
Á: Igen, mert nekem mindig azt kell mondanom: Igen, köszönöm, tudom.
Lezuhanyoztatom kis morózus vendégem, a zuhany végeztével kissé megenyhül a hangulata, büszkén nézegeti magát a tükörben...
Az immár megújult külsővel rendelkező Ágoston pár nap múlva tetőtől talpig kék színű, harcos indiánként feszített a gyerekszoba közepén. Hogyan lett kék? Egyszerűen. Befestette magát vízfestékkel. Reggel volt, szombat volt, korán volt. Szokás szerint én még nagyon aludtam volna, adtam hát neki papírt, festéket. Előző nap is pl. ilyen alkotások születtek, gondoltam most is jól ellesz vele:


Gondoltam, lefoglalja őt megint.  Így volt ezzel Ágoston is. Csak egyszerűen továbbgondolta. Ez a szombatom tehát kék indián csutakolással kezdődött...
Kék gyermekem megtanult biciklizni. Nem kellett hozzá több, mint öt perc. Ezt a bravúros tanulást éveken át tartó rodeózás előzte meg egy "lábbal löködős" biciklivel, azért ment ilyen könnyen. A "lábbal löködölőzés" ugyanis megtanította őt az egyensúly megtartásának mikéntjére. Innentől kezdve mindenki egy szinttel feljebb lép: Illés felcseréli kis műanyag motrát a "löködősre", Ágoston kétkeréken száguld, én meg végre feladhatom "bringázz két gyerekkel, mint a málhásszamár"- lábizomtornámat... Nem mondom, jókat szoktunk dumálni útközben (majd′ 100 kiló egy kupacban), Gosti néha megkaparászta a hátamat, Illés vállát én masszírozgattam, csak bazi nehéz volt tekerni... Fizikailag most könnyebb: Illést szállítom hátul, Ágoston melletünk, előttünk lavírozik. Agyilag kimerítőbbek az útjaink: "Bele ne hajts az árokba, ne menj az út közepére, fogd azt a kormányt két kézzel, lassíts, állj meg, az milyen tábla, leszállunk, átmegyünk, nem hallasz?, állj már meg, na mindjárt visszafordulunk, tekerj, lassíts, lassíts, jobbra, balra...." Igen. Mindig, mikor jön valami, ami látszólag könnyebbséget hoz, valójában egy új és nagyobb feladatot jelent... Na, nem baj. Felveszem a macskanadrágom, kiveszem a katicát a fülemből, szippantok egy nagyot a friss levegőből és boldog vagyok, mert látom a szépet a nehézben is...




2013. június 16., vasárnap

"Majd a maci, a macimangó..."

Ki az az elvetemült, aki vasárnap reggel fél hétnél tovább akar aludni? Kinek jut eszébe ilyen égbekiáltó gaztettet véghezvinni? (Legalábbis megpróbálni véghezvinni...) Hát például nekem. Szerencsére van két édes, aranyos gyerekem, akik megakadályozzák, hogy meggondolatlanul hosszú alvást produkáljak, mondjuk nyolcig vagy ne adj' Isten: kilencig! Borzasztó lenne... Bele se merek gondolni... Végtelenül szórakoztató és üdítő például arra ébredni, hogy valaki, azaz valakik egy egész doboz "aprólegót" hintenek szét a gyerekszobában (elég magasról ahhoz, hogy a hang hatására az ember fia és lánya rakétaként lőjön ki saját ágyából beazonosítani a zajt). Számtalanszor megtörténik az is, hogy az én privát álmom ilyen és ehhez hasonló párbeszédekkel szövődik össze és folytatódik ébredéssel: "Illés, akkor te lapátfülű róka leszel. - Nem, oroszlán. - Nem lehetsz oroszlán. Neked kell lenned a lapátfülű rókának, mert én leszek az oroszlán, aki majd téged elkap, jó?" Kell mondanom, hogy nem, nem volt jó és nyerítős verekedésbe fulladt a szafari?
 Ágostonom ma (is) nótafa- és poétahangulatban volt. A fenti cím egy véget érni sehogysem akaró, egész délelőtt skandált eposz töredéke. Minden be lett "mangósítva": "Majd a csacsi, a csacsimangó, majd a paci, a pacimangó..." és "mangó" utótaggal lett rímbe szedve az összes kétszótagú berendezési tárgy, fogalom, illat, érzés, indulatszó... A költészetnél maradva, hadd idézzem kedvenc Ágoston- négysorosomat:
Parton vannak a kagylók,
Várnak rájuk a "csupratykók".
A versenypálya szép tiszta,
Ragyog rajta a sok autó.

Sokszor megtörténik, hogy elkezdek egy versikét, mondókát, félbehagyom és ők folytatják; rakodás közben szavalom: Egyszer volt egy ember, szakálla volt kender... Illés kitoldja:.." fején volt egy sisak, ő volt a tűzoltó! Áháháháhá" (ez is benne volt, szó szerint). Találtam is Illésről egy ilyen "a Nyugat első nemzedéke"-képet:


...és egy középkori trubadúrt:


Sírtam is. Illés eltörte a hegedűgyantámat. A szemem láttára vágta földhöz. Nem azért csipegettem és porszívóztam zokogva a ragadós darabkákat, mert akkora érvágás egy újat venni; az egész heti fáradtságomat és indulatomat oltottam az eltört gyanta siratásába. Ágoston és Illés egy szétdobált zoknikupacból nézték végig dermedten az akciómat; a gondolat, hogy még az összepárosítatlan zoknikból álló borzasztó halmazt is össze kell velük szedetnem, (ami persze nem csak úgy megy, hogy "Na, most már szedjétek össze" és ők összeszedik, hanem egy szörnyű tortúra...) még inkább növelte rezignáltságomat, szóval rendesen kibőgtem magam. A gyerekeim biztos tudják, hogy a sírás megszabadít a feszültségektől, tisztít; milyen rendesek, törődnek a lelki egészségemmel...
Ebben a dobozban pedig oroszlánt lehet behozni a lakásba:


... amúgy eredetileg vonatsínek meg kismozdonyok voltak benne, Ágoston a minap felvillanyozva hozza, mutatja rajta az utolsó, háromszögletű, egyértelműen oroszlános jelet: "Anya, hozhatunk be oroszlánt? Ebben a dobozban?" Hát, minden bizonnyal.
P.s.: Milyen jó, hogy a madarak olyan sokáig csicseregnek este, Illés kuncog álmában...