Mammutmammi

Illés megpróbál kiszökni az ablakon, Ágoston a kertben reflex-mellényben egy téli bobot húz... A nyugodt körülmények között elkezdett telefonbeszélgetésem nyugodt befejezése totálisan egyenlő a nullával...Tulajdonképpen az utóbbi egy évben az összes, gyerekekkel eltöltött estém nyugodt befejezése egyenlő a nullával...Az utóbbi egy- két hónapban bármilyen, a gyerekeim lelki és testi épülésére irányuló jószándékú megmozdulásom egyenlő egy egyjegyű számmal, ami tulajdonképpen a nulla...Nem, nem, nem vagyok önostorozó, önmagát képzeletbeli "úgyis rossz anya vagyok"- matricákkal teleaggató "para-mami". Nem esem kétségbe (de...olykor-olykor...ez egy hosszú zárójeles mondat lesz, mert múltkor például egy egész napra kétségbeestem. Mit estem: zuhantam. A hegedűgyantám összetörése után ugyanis a kisautós meg a közepes méretű autós dobozok teljes leamortizálását vitték véghez. Pitiánerségnek hangozhat de annyi kérdést felvetett bennem: Nem tudom/tudjuk Őket rendesen megtanítani a dolgok megbecsülésére, annak ellenére, hogy folytonosan sulykoljuk beléjük? Ez egy ilyen korszak? Meddig tart? Kibírom? Nem szeretnek? Hány normális mondatot tudok elmondani nekik bőgés közben, mialatt értetlen bociszemekkel néznek rám? Miért bőgök? Sajnálom a nyavalyás dobozt? Nem sajnálom a nyavalyás dobozt? Miért van az, hogy megannyi tiltás ellenére is újra és újra véghezviszik a dühítő kis mahinériáikat? Miért van az, hogy ez még annál is bonyolultabb, mint amilyen szörnyűnek kinéz? Miért van az, hogy a beltéri falaink totálisan "freskósítva" vannak,hogy  már csak "pókmalac-lábnyomok" hiányoznak róluk? Ez vicces vagy kétségbeejtő? Szerintem a második?)

                                      
 Azonkívül pedig, hogy állandóan valamit tönkretesznek, igen hatásosan gondoskodnak a szülői adrenalinszint folyamatosan magas szinten tartásáról is:

(helyszín: hálószóba, tevékenység: mesenézés, anya a konyhában "sütfőz")
Ágoston: Anya, gyere gyorsan baj van!
(miközben anya a helyszínre rohan, mint egy vadtulok, végigpörgeti az agyán, merre lehet a hajtásija, a telefonja, mennyi a mentők száma, van-e otthon kötszer, ki vigyázzon Gostira, ilyesmik...)
Anya felbőszülve betoppan a hálószobába.
Anya (vagyis én): Mi a baj?
A sértetlen Illés a számítógépképernyő felé bök.
Ágoston: Illés odadobott egy mesekönyvet!
A Nagy Gond, hogy Illés odadobott egy mesekönyvet. A képernyő mellé. Én meg öregedtem tíz évet öt másodperc alatt...

- - -

Illés: Anya, nagyon fáj az orrom. (sírva)
Én: Miért, megütötted?
Illés: Nem, belenyomtam a gumikígyót.
(belevilágítunk, megnyomkodjuk, kifújjuk- semmi nyoma gumikígyó-származéknak. Biztos csak megkatéterezte kicsit az orrmanduláját...)
Nem fájlalja az orrát. 5-6 óra elteltével Illés tüsszent egy nagyot és megpillantjuk ezt:

 Az "ez" a gumikígyó farka vége, ami még így sem teljes (a legvégét még hónapokkal ezelőtt leharapták...) Ha valami, hát akkor ez egy ajándék, egyenesen az orrüregből...
Még ugyanezen a napon egy BBC- sorozat, a jégkorszakról szóló részét nézzük (egészen addig, amíg az "előember" barlangfalra vetülő árnyéka le nem döfi a békésen alvó mammutot. Ágoston -hogy finoman fogalmazzak- nem nagyon élvezi a békés kis hegyi patak vizébe sejtelmesen elegyülő vér látványát. Illés nem fél. Ő közelről nézi. Az ő rémfigurái a különböző formájú, hangú és színű mesebeli boszorkányok.) Lekapcsolom a jégkorszakos videót, elkezdünk beszélgetni:
Én: Milyen fura lenne, ha megint mindenhol csak jég lenne. El tudjátok képzelni?
Illés: Csak legyen jó meleg tea.
Hát, ha valamit, akkor talán a majd mindenhol és mindenkor hasznukra váló optimizmust sikerült beléjük nevelnünk...




/1-es kép forrása: www.pokmalachumor.mindenkilapja.hu /